Szantoríni!  Amikor egy álom valósággá válik!

A vágyakozásom a sziget megismerése iránt már nagyon régi. Anomáliája az egésznek, hogy egy vírus elterjedése is kellett ahhoz, hogy anyagilag elérhetővé tegye számunkra ezt az álmot.

8 évvel ezelőtt egyszer nagyon közeljártunk az utazáshoz. Már a foglalásunk is megvolt az Apollón Travel-en keresztül, amikor bedőlt a MALÉV. Így, végül maradtunk. Igaz, bécsi vagy athéni átszállással mehettünk volna bármikor, de ezekhez az utakhoz anyagilag nem volt kedvünk.

Nem régen a híradásokban hallottam, hogy két új célponttal bővítik a Budapestről induló járatokat. Ekkor indult el nálunk a bogár. Egy vasárnapi napon 12-én a párom szétnézett a neten és látta, hogy az első gép július 15-én indult,és a 19-i visszautat különösen kedvező áron kínálták. Intéztünk egy gyors foglalást. Kerestünk egy hozzá illő szállást 15 méterre a parttól, igaz, hogy ellátás nélkül, de talán kibírjuk annak terhére, hogy a tenger hangjára, látványára ébredhetünk.

Elképzelni sem mertem még ekkor!

Már csak két nap van hátra az utazásig. Regisztrálni kell a görög hatóságoknál 48 órával az utazás előtt. Az indulás napjára a QR kódot is megérkezett. Ez nagyon fontos! Már a felszállásnál is ellenőrzik. Volt egy család, akinél ekkor derült ki, hogy nem intézték el és így sajnos, emiatt nem tudtak utazni. A repülés alatt kötelező volt a maszk használata.

Már csak fent a gépen vettük észre, hogy egy járaton utazunk Rubint Rékával és Schobert Norbival.

A Szantorini repülőterén vízsugárral várták a Wizz Air első járatát és egy táblát tartottak a nagy széllel szemben, amin ez állt: „Welcome to Santorini"

Terminálba lépéskor szintén ellenőrizték a QR kódunkat és szúrópróba szerűen vírustesztet végeztek. És mindezek után egy kis ajándékkal is kedveskedtek ásványvíz, üdítő és az az ő szezámmagos édességük volt egy lufikkal díszített asztalon. Nem mondom, meglepődtünk. Gyorsan ment a fel-leszállás, mert csak kézi poggyászunk volt.

A repülőtérről Busszal mentünk Fírába, majd átszállás után Kamariba. Persze ez nem így lett volna, ha tudjuk, hogy a Fírából induló busz is kimegy a repülőtérre.  A  főutak sugárirányúak és mindegyik Fíra kicsi buszpályaudvarára érkezik. Jegyeket a buszon kell megvenni nem a sofőrnél, hanem a jegyszedőnél. 1.60  € egy menetjegy. Kamariban több buszmegálló is van (7). A taxi 20€-ért vitt volna el a repülőtérről Kamariba.

Végig húztuk a bőröndöt a hosszú parti sétányon és sehol nem találtuk az apartmanunkat, mert a Booking térképére hagyatkoztunk és az nem pontosan jól jelöli a helyet. Utcanevek viszont nincsenek. Itt csak a hotelek, szálláshelyek neve alapján lehet keresni. A sétány kb. 2 km hosszú és fáradtak is voltunk de, ezek után, amikor az Ocean Wiev szállásadó nénije kinyitotta a zsalugátert az ablakon, és megláttam a kilátást, mindent elfelejtettem. Későre járt már, de ez nem tántorított el bennünket, hogy keresünk egy arra alkalmas helyet és betoljuk az első gyroszunkat. Az éttermek, üzletek javarésze nyitva volt, de vendég nagyon kevés.

Másnap strandoltunk Kamariban, a napágyakért nem kellett fizetni, de ilyenkor illik azért fogyasztani. Kamari strandját kisebb nagyobb fekete, gömbölyű kavicsok borítják.  A vízben vannak nagyobb lapos elterülő kövek is, amik nem élesek, ennek ellenére a cipő mindenképpen kell, kiváltképp, mert a fekete kavics nagyon fel tud forrósodni. A víz itt olyan tiszta volt, mint sehol máshol. Leláttam az aljáig.

Mivel a repülőtér mindössze 3 km-re volt Kamarihoz, így a fejünk felett szálltak el a gépek, de egyáltalán nem volt zavaró.  Sőt a párom percre készen követte a járatokat a telefonján. A Kamarit szegélyező kopár, világos sziklás Mesa Vouno hegy nagyon egzotikus hangulatot adott az egész tengerpartnak. Ennek a hegynek a tetején 360 méter magasan van a Théra ókori városa.

Délután még javábban tűzött a nap, amikor megindultunk busszal Fírába, ami nemcsak a sziget, hanem a Kikládok fővárosa is egyben és a sziget legnépesebb városa, mintegy kétezer párszáz lakossal. 20 perc volt az út. A buszokon van légkondi. Mindenki viselte a maszkot. A meglepően kicsi fírai buszállomásra úgy tolatnak be a buszok.

A buszállomástól mindössze 200 méter séta és máris Fíra lüktető központjában voltunk.

A főutca vonalát követve a lépcső tetején találtuk magunkat, ami levisz a kikötőbe. Az elején még kékre festve, számozva voltak a lépcsők és az 586. számúval kezdődött. Észrevétlenül megindultunk lefele, mert ámulatba ejtett minket a kilátás a kalderára.

Csacsik jöttek-mentek, de túl sok fuvarjuk nem akadt. Ők is 6 €-ért szállítmányoznak akár csak a felvonó, ami a lépcső mellett halad. Ez némi megnyugvást adott afelől, hogy nem kell gyalog visszajönni. Leérve a régi kikötőbe több bezárt vendéglátóhely és egy üzemelő étterem is volt, telve vendégekkel.  Az egyik kishajó tulajdonosa egy jó kis sziget és vulkán túrát kínálgatott, csak kettőnknek 120 €-ért. Mivel egyikünk sem úszik túl nagy biztonsággal, ezért Neo kameni (jelentése: új kő) kicsi lakatlan szigetét inkább kihagytuk, mert ott hajóról kellett volna kiúszni az öbölbe. Ez a sziget a bizonyíték arra, hogy a vulkáni tevékenység nem ért véget a minószi kitöréssel. Kitörések még a századunk elején is előfordultak. Gyakran tört elő füst vagy kisebb mennyiségű láva a kamenik belsejéből. Az utolsó kitörés 1950 -ben volt.

Egy jó 45 perces út volt, míg leértünk a lépcsőkön a kikötőbe. Nem sok emberrel találkoztunk útközben, de mi ezt ettől csak még jobban élveztük. Visszafelé már felvonóval jöttünk. A négyszemélyes kabinba csak két ember ülhetett.

Mivel korán kelők vagyunk, reggel már időben elindultunk, hogy reggelizzünk valahol, utána béreljünk egy járgányt. De meglepődve tapasztaltuk, hogy reggel 10 óra előtt itt még a fű sem nő.

Végül szombati napra béreltünk egy quadot, kétszemélyest, a nagyobbik fajtából. 35 € volt per nap, a tulaj azt mondta este 10 órára vigyük vissza. Több mint 10€-val olcsóbb volt nála ugyanaz a motor, mint máshol. Ráadásul szinte új, mindössze 55 km volt benne. Fölszerelt minket egy térképpel, amin a fontosabb látnivalókat bekarikázta és a lelkünkre kötötte, hogy ne menjünk le a motorral a földútra.

Emporion majd Pirgoson keresztül, 10 km-t motoroztunk a sziget belső peremére, ahol egy függőleges falon lekígyóztunk Athínios kikötőjében.

Ez az új kikötő. A túlterheltség miatt már tervbe van a 3. kikötő megépítése is.

Majd Pirgoson keresztül vissza, mert csak így tudunk eljutni a szomszédos Perissa 6 km hosszú strandjára. Helyenként szőlőföldek mellett robogtunk el, ahol érdekesen a földön kör alakban összefonva fekszenek a szőlőtövek. Talán a szőlő az, ami igazán kedveli ezt a savanyú, sok szilícium-dioxidot tartalmazó kovaföldet és a nagy szárazságot. Itt-ott látunk paradicsomföldet is, de az mindenhol félig ki volt száradva. Tó és folyó nincs a szigeten. Az eső vizet nagy víztárolókban gyűjtik.

 Végül is, gyalog csak át kellett volna mászni a Mesa Vouno hegyen hogy Perissába jussunk. Hosszú és széles Perissa strandja. Sokkal apróbak a kavicsok (már-már fekete homok) mint Kamariban. 

A sétányt egy autóút választja el a parttól. Emberek csak elvétve voltak a strandon. Egy fürdés, kávé és már indulunk is tovább.

A következő strand a Perissához 7 km-re lévő Vlychada Beach volt. Könnyen megközelíthető. Nekem a legszebb! Ámulatba ejtett a strandot szegélyező sziklák vonulata. Mintha fehér színű faragványok lennének. Ezekről a sziklafalakról lemorzsolódott fehér törmelék lepte a fekete kavicsot, festői volt. Azt csak utólag tudtam meg, hogy Szantoriniben ez a strand melegek kedvelt helye. Azóta már több képet is láttam ahol fiú párocskákkal reklámozzák a partot.

Motorra fel! Újabb 8 km és Kokkini Paralia földöntúli vörös partja a Red Beach következik. Ahogy haladunk felé, itt már csak 2,5 km-re szűkül a sziget szélessége tengertől tengerig. A vörös part csak gyalog és nem éppen könnyen megközelíthető. Kőomlást jelölő táblák között kell le mászni egy hegyről. A táblák ellenére sokan megteszik ezt. A párom már majdnem elbizonytalanodott, de látva elszántságomat nem ellenkezett. Izgalmas látvány nyújtott ez a hatalmas, vörös lávaszikla alatt elterülő part. A sötét tónusú sziklák miatt a hely nagyon misztikusnak tűnik.

Eljövet a partról már nagyon megéheztünk ezért megálltunk egy hatalmas gyrosra egy ( αναψυκτηριο ) azaz, büfében. A további gondolatunk az volt, hogy lemegyünk egészen a világítótoronyig. De az a felismerés ért bennünket, hogy hamarosan tankolni kell. Egy helyitől kapott útbaigazítás útján keresünk benzinkutat. Kár volt! A faluba, ahova beküldtek minket nem volt üzemanyagkút.  Az utolsó tankolási lehetőség a foktól kb. 11 km-re van. A kút előtt 200 m-el kifogyott a benzinünk. Elsétáltunk a kútig és egy félliteres műanyagpalackba kértünk benzint.

Tankolás után irány a világító torony. A szép és nyugodt Akrotiri faluban található ez a jól ismert különleges építmény, 18 kilométerre Szantorini fővárosától egy magas szikla szélén áll, közvetlenül a tenger felett. Kikládok egyik legjobb és legszebb világítótornya ez. Az út végén, a torony tövében tudtunk a quaddal parkolni. Az épület zárva van, de ilyen közelségben lenni hozzá nagyon felemelő érzés. Kimásztunk a sziklákra és bámultuk azt csodás geológiai képződményeket. Azért a rettenetes hőség ellenére egy- két növény, megbújva virágzik a sziklák között.

A meleget ellensúlyozva, volt a torony tövében egy büfé, ahol hideg üdítővel hűsítettük magunkat, hogy kibírjuk a legközelebbi strandig, ami cirka 3 km-re lévő Mesa Pigadia kicsi strandja volt. Ráadásul, egy km hosszan el kellett hagynunk a főutat. És a földesút egyenesen a strandra vezet.  Nem nevezném egy kozmopolita helynek. Inkább meghittnek és festőinek. Kicsit mintha el lenne dugva a turisták elől. Fehér és fekete, nagy sziklák veszik körül a strandot, ahol vannak aprókavicsok és nagyméretű kavicsok is.  És számomra olyan érdekes barlanglakások, egy taverna és néhány napozóágy található még itt. Olvastam valahol, hogy yposkafa-nak hívják ezeket a kikládi stílusban épült barlangházakat.

A vízparti, felújított barlanglakások népszerű szálláshelyek a Bookingon. 77.000.- akciósan 1 éjszaka két főre. Hát… döntse el mindenki hogy megéri-e? Az biztos, hogy különleges élmény lehet egy ablaknélküli barlangszobában aludni.

Ahogy eljövünk Mesa Pigadiából és felérünk a főútra, ami a kaldera peremén halad, kies és kopár a táj nincs semmi növényzet csak a délibáb és a fehér házfalak ragyognak a napsütésben. A kaldera peremén az út mellett van egy étterem „alali" azt hiszem, úgy hívják. A lejárójánál egy kiszáradt és vakítóan fehérre festett fa áll, a háttérben ott a türkizkék tenger és az egész kaldera. Ez valami gyönyörű! Festő vásznon volna a helye. Muszáj volt megállni egy pár kattintásra, de fénykép nélkül sem fogom elfelejteni soha ezt a látványt.

Egy rövid pihenőre vissza ugrunk a 15 km-re lévő Kamariba, majd elindulunk egy kötelezően ajánlott programra Oia-ba, a naplemente városába.

Útközben még egy pillantást vetünk az Oia-hoz 1 km re lévő Katharos strandra.  Majd bekukkantunk Amoudi öbölbe.

Meglepően csodálatos látvány volt. Kis falu a fehér házaival, beékelődve a vörös sziklaoldalba az előterében a kishajó kikötővel. Ilyet nem látni bárhol és ez, az álomszerű kép vezetett be minket Oia csodáiba.

A finálé következik: Nem tervezetten, de az utolsó esténkre esett a 300 m magasan fekvő Oia városa naplementéstől. De ennek a fantasztikus utazásnak pont így volt szép a vége! Ez a mesébe illő „hupikékfalva” teljesen levett a lábamról. A nap még jócskán fent volt, így volt időnk jobbra-balra őgyelegni Oia szűk sikátoraiban, ahol minden fehér és kék és kicsi. A sajnálatos helyzetnek (vírus) köszönhetően nem kellett több száz turistával együtt hömpölyögni.

Brutális érzés volt ott lenni, ahol eddig csak a képzeletben jártam és sétálni a kaldera peremén lévő tufafalba épített városkában. Kinézelődni a sehova nem vezető ajtókon.

Ebből a fajta különleges és megkapó ajtókból sokat látni a szigeten. Ezek után, Oia legcsücskében egy pohár bor mellett a Lioyerma Lounge Cafe Pool Bar teraszáról vészeltük át a naplementét. Nem mondom, szép látvány, de azért egy kicsit túl van értékelve. Ha összevetem a Kamariban látott napfelkeltével, akkor főként így érzem, de ez az én személyes véleményem.

Csodálatos kilátás mellett üldögéltünk a kaldera belső, legészakabbra eső pontján a sós párával átitatott alkonyatban.

Nem volt még kedvem visszaindulni, de szorított az idő, le kellett adnunk a motort.

A quadunkal a forró júliusi éjszakában, mintegy 30 perc alatt visszarobogtunk a sziget keleti oldalára, Kamariba.

 Misztikus és rejtélyes a múltja, varázslatos a jelene ennek a kicsi szigetnek. És igazán boldog lehetek, hogy én is kaptam belőle egy szeletet, ami csak az enyém. Benne lenni és átélni az illatokat, színeket, ízeket ez az, ami fantasztikus. Egyszer még visszatérni ide, az egy újabb állom, ami ezután motiválni fog a hétköznapokban.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés